Pethõ Sándor

(Pásztori, 1885. márc. 1. – Balatonfüred, 1940. aug. 25.)

publicista - történész

Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, Nápolyban és Halléban végezte. 1909-tõl, 1918-ig a budapesti VIII. kerületi állami fõgimnázium történelemtanára, aztán kizárólag irodalmi és újságírói tevékenységet folytatott. 1912-ben szerkeszti. az Élet címû folyóiratot. A Magyarság címû napilapnak elõbb munkatársa, majd 1934–1938. között fõszerkesztõje volt. 1938-ban Hegedüs Gyulával alapítója és fõszerkesztõje a Magyar Nemzet címû napilapnak, amely a hitleri fasizmus és a magyar szélsõjobboldali, nyilas mozgalmak elleni küzdelemben jelentékeny szerepet játszott. Számos történeti, politikai tanulmánya jelent meg különbözõ lapokban. Tanulmányaiban legitimista felfogásának megfelelõen gyakran konzervatív álláspontot foglalt el, de németellenes harca közelebb hozta a haladóbb áramlatokhoz. Ezért kellett megválnia a Magyar Nemzettõl is. Autóbaleset áldozata lett.

Fõbb munkái:

Politikai arcképek (Bp., 1912); A szabadságharc eszméi (Bp., 1916); Világostól Trianonig (Bp., 1925); Viharos emberöltõ (Bp., 1929); Görgey Artúr (Bp., 1930); A magyar Capitoliumon (Bp., 1932); A magyar nemzet története (Asztalos Miklóssal, Bp., 1933); A magunk útján (Bp., 1937); Csillagos órák (Bp., 1939).

Horváth Endre

Szülõfalum: Pásztori

Pásztori az én szülõfalum, és erre nagyon büszke vagyok. Mert a mi falunk egészen más, mint a világ többi helye, és teljes joggal érzem úgy, nincs és nem is lehet párja! (Csak azt remélem, a mennyországban lesz majd egy darab pásztori rét, ahol majd szegfûgombát szedünk meg szép fehér csiperkét a csodálatosan dús-zöld fû-szigeteken...)

A mi falunk olyan kicsi, hogy mindenki jól ismeri nemcsak egymást, de mindenkinek a nagy-, déd-, sõt ük-szüleit, nemcsak a jelen generáció gondját-baját tudjuk, de azt is, hogy egy-egy család hogyan állt helyt becsülettel a múltban, hogyan küszködött szegénységgel, betegséggel, gyermekhalálozással - más szóval: az élettel.

Azaz az Áderek, Baranyaiak, Bellák, Bognárok, Borzák, Endrédiek, Endrõdyek, Gávelek, Horváthok, Igazok, Jandók, Káldyak, Kissek, Knappok, Kozmerek, Kóborok, Némethek, Pozsgaiak, Sölétek, Sölétormosok, Subitzok, Talaberok. Tüskék, Vágiak és a többiek nemcsak az élõkkel, de a temetõben pihenõ holtakkal is jelen vannak közöttünk. Ebben a kis közösségben nem olyan egyszerû gazdaggá vagy szegénnyé válni, mint egy pesti bérházban: a mostani gazdagságot még sok generációnak kell megbecsülni ahhoz, hogy itt jómódúnak számíts, s a pillanatnyi szegénységed nem feledteti családod régi jómódját. Itt még emlékeznek a régiekre, a jóra és a rosszra egyaránt.

Itt sem volt könnyû az élet, jóllehet a mi falunk földjei az ország legjobb termõ mezõi, és a pásztoriak nemcsak sokat dolgoztak, de fejüket is igyekeztek használni.

Mesélik, hogy régi idõkben a pásztoriak minden évben megfogadták a soproni tanítóképzõ legjobb végzõs hallgatóját tanítónak. A gyakorlat nélküli tanítót meg tudták fizetni arra az elsõ egy-két évre, amikor aztán jobb helyet kaphatott magának. De a legjobb diák a legjobb igyekezettel tanította a gyerekeket. Persze, késõbb más világ lett: Török tanító úr sok-sok évet töltött a mi falunkban, nem is szólva Visy tanító nénirõl és tanító bácsiról, akiknek több generáció köszönheti a tudományok alapjait, és a most élõ idõsebbeket tanították. Ha nem így lenne, lennének-e közös történeteink?

A mi falunk szép. Alig érintették a borzasztó divatok: legfeljebb néhány ház akar kitûnni a többi közül. A többi inkább belesimulni igyekszik a tájba, illeszkedni az utcasorba, tartani a mértéket. A templomunk megújult szépsége a központ: közepe a falunak, az utak elágazásának, a szépségnek, a világmindenségnek.

Igen, a mi gyönyörû templomunk a világmindenség útjának keresztezõdésében, a világmindenség keresztútján áll, benne lakik az Isten. Lakik még benne középkori festményen Szent Miklós püspök a két férjhez adandó hajadonnal, piros almákkal, sárguló vilmoskörtékkel, pásztorbottal, ahogy egy pásztori püspökhöz illik. Aztán itt van Szûz Mária, mezítláb, talpa alatt a kígyóval. A pásztoriaknak nem kell magyarázni, mind tudják, milyen a mi égi anyánk: szelíd, csodaszép, gráciás asszony. Régen feliratok is voltak mellette kis márványtáblákon: Hálából Szûzanyának! Szûzanyám, köszönöm! Mennyi betegség, álmatlan éjszaka, aggodalom és mennyi ima, megkönnyebbülés ezek mögött a hajdani táblácskák mögött! Vajon fohászkodnak-e még bajaikban a pásztori lányok-asszonyok Mária anyánkhoz?

Pásztorit valaha pásztorok lakták. Akkor még nagy erdõség húzódott egészen a Hanyig. Utolsó fájának óriás gyökere a mi gyerekkorunkban még a kovácsmûhely elõtt szolgált, arra tették fel a lovak lábát patkoláskor. Az erdõ egy nagy tisztásán laktak a pásztorok, akik nyájakat õriztek, akárcsak a betlehemi pásztorok. Nekem a karácsonyi „Pásztorok, keljünk fel, hamar induljunk el!” felszólítás mindig a kis falum pásztor-népéhez, sõt, egyenesen hozzám szól. Pásztori számomra az Üdvözítõ születésének helye, akkor is, ha ma már tudom, milyen földrajzi és idõbéli távolság választ el bennünket Betlehemtõl. A kis nádfonatú Betlehem karácsonykor a templomunkban felidézi gyermekkoromat, és mindazt a csodát, melyet Jézus születése és a karácsony szent ünnepe hordoz számomra.

Ha itt nõttél fel, akkor pontosan tudod, mirõl beszélek. Ha nem, akkor gyere el, és lásd a mi kis falunkat a szíveddel, úgy, ahogy mi látjuk!

E.Zs.

Az elmúlt (XX.) század elején Pásztoriban született, itt élt és itt halt meg Horváth Endre bácsi, akit mindannyian ismertünk és becsültünk. „Rábaközi vadvirágok” címû verseskötetébõl idézünk néhány szép költeményt.

A falu

Beh szeretlek susogó akácok

csobogó kis patak vize,

nyíló tarka vadvirágok

rétek smaragd színe.

Ha mosolyog a napsugár,

s lágy szellõ símogat,

midõn dalol a madár,

szívem egyre hívogat.

Dombos faluvégen temetõ,

szegélyezi illatos akác,

benn pár korhadt fakereszt

mellette van kicsi tanyám.

A mi házunk

Virágos fák ráhajolnak

utcára néz három ablak.

Napsugár is táncol rajta,

s könnye hull, ha esõ csapja.

Elõtte út nyújtózkodik

zöld ágyában kapaszkodik.

Zöldre festett vaskapuja

betonba vág sarkantyúja.

Lomb vihartól, széltõl védi

árnyat vet, ha hõség éri.

Sok ember szívesen lakna,

ily pirinyó kicsi lakba.

Varjúk vacsorája

Levelet hozott az égi posta

fehér lepelre egy varjú írta.

Tegnap még üde-zöld gyepet

teleírta egy varjú sereg.

Életet keresett a sok firka

négy tájra a pontot csõrrel írta.

Izenet jött lábbal írt rovásra

mit ér, ha népnek nincs vacsorája?

Ha itt életet nem találtok

szálljatok az én keresztfámra.

De hol találjuk? ez az élet titka:

foszforeszkál: nincsen rá név írva.

A folyó parton

Ahogy elsurrannak az évek,

úgy lesz egyre szürkébb az élet.

Nap sem ragyog már olyan szépen,

mint valamikor réges régen.

Ifjúságom eltûnt, mint az álom,

én rózsaszínû délibábom.

Nézem a tovatûnõ habokat:

lassan kúszik felém az alkonyat.

Nyugvó nap tört bíbor fényei
véresre festik a fák leveleit.
Habokon táncoló levelek:
a távolba küldött sok izenet.

Amott, egy ifjú pár andalog
lépegetve hallgatnak nagyot.
Kéz a kézben egyek gondolatban
ölelkeznek az alkonyatban.

Nekem: elmúlás az alkonyat,
Nekik: verõfényes virradat.

 

Az élet nagykönyve

Az élet nagykönyve csupa könny,
minden sora ázott rög.
Beszédes minden göröngy,
oly kevés benne az öröm.

Ahogy lapjait forgatom,
Madarak dalát hallgatom.
Vetkõzve õszbe borul a táj,
odavan minden nyári báj.

Egy nagy színház az élet
múltról jelenrõl mesélget.
Hamis mosolyt ont kifelé,
valódi énjük befelé.

Sok benne a tragikomikum,
annak tapsol a nagy publikum.

Hova lettek, akik forgatták?
Nagykönyvbe nevüket beírták.
Leperegtek már víg napjaik
sorokra borultak lapjai.

Ha nincs házad, vagy csak lakó
testre szabja „égi szabó”.
Fenn nem ér semmit a babér,
szegénynek adott tíz ft. többet ér.